A szakmai írásaim bibliográfiája a honlap elején olvasható. Ami ezeken túl, a mindennapi életünkből született, azokból írok ide párat, csak úgy, olvasgatni. Először egy pici képmesét bemelegítésnek, aztán az írásokat.
AZ ÖREG
DÜH
Olvasom a neten, hogy egy friss európai felmérés szerint a magyar az egyik legboldogtalanabb nép, csak a görögök érzik magukat rosszabbul a világban. Aztán nézem a közzétett grafikonokat, mind az összes ország rajta van, hát mi éppen középen állunk, mint mindenben. A görögök valóban lejjebb egy picit. Ezt a magyar újságíró úgy látja, mi a sor vége felé vagyunk. Élő bizonyítéka annak, amit egyébként hamisan állít.
A munkahelyem, az irodám a lakásomon van, ezért csak akkor mozdulok ki otthonról, ha valami elintézni valóm adódik a városban. Ilyenkor eltekerek biciklivel a Csapó utca elejére, ami nagyjából útba is esik, hogy az újságot elolvassam. Ez a mi Hajdú-Bihari Napló című újságunk, a „Naplopó”, annyira nem köti le az érdeklődésemet, hogy előfizetője legyek, de azért szívesen belekukkantok, mert esetenként találok benne egy-egy érdekességet. A Napló szerkesztősége a Csapó utca elején működik, a Piac utcai torkolatban, a város legforgalmasabb gyalogos területén. A járda közepén áll egy hirdetőtábla, ahol üveg mögé szorítva minden nap elolvasható az aznapi, legfrissebb szám. Itt ingyen megkapható, csak el kell jönni a látásáért.
Néhány éve rászoktam erre a bliccelésre. Egy idő múlva kezdtem megismerni a tábla körül rendszeresen megjelenő polgártársaimat. Mindig az északi, árnyékos oldalon kezdem az olvasást, mert ha a másik, napos oldalon összeszűkült pupillával folytatnám a sötétebb oldalt, nem látnék semmit. Jól kitaláltam én ezt! Déltájban, mikor arra vetődöm, általában ott látom kóborolni László Ákos barátomat, aki a város legismertebb képzőművészei közé tartozik. Még a szocialista években települt át Nagyváradról, és azóta erős hangjával betölti az űrt a csendes utcákon. Hatalmas kalapban, sállal a nyakában, rajzokat rejtő mappával a hóna alatt rója napi sétáját a lakása és a Víg mozi előcsarnokában működő kis fénymásoló iroda között. Közben számos ismerőssel szóba áll, köztük velem is, mindenkinek felmondja a pontos születési dátumát, hozzátéve az asztrológiai tudnivalókat, tekintetével és harsány szavával értékel minden arra tévedő nőt, közben okos és tájékozott politikai megjegyzésekkel látja el az elbújni igyekvő ismerősét. Kedélyes szókimondása támadhatatlanná teszi. De nem is akarja bántani senki ezt a jóságos bohémet, akinek a rajztolla alatt lélekkel telítődve hajladoznak a debreceni házak. Ő nem az újságért jön ide, hanem a mellette működő vacak kis presszó miatt, amelynek ütött-kopott teraszán üldögélnek a nálam közelebbi cimborái.
Van azonban állandó társasága az újság hirdetőtáblájának is. Mindig ott látható az a köpcös, szemüveges járókelő, aki vélhetően már nyugdíjas éveit tölti, bár még annyira idősnek nem látszik. Biztosan leszázalékolták. Van ideje. Elég egy szót hangosan kimondani bármelyik újságcikk kapcsán, már elindul a társalgás teljesen ismeretlen emberekkel. És azonnal akad közös ismerős. Így esett velem is. Azóta tudom, ez itt egy klub. Van állandó tagsága is, teljesen önkéntes alapon. Vannak sokan, akik csak a gyászjelentéseket futják át, de téma sokfelé akad. Óvatosnak kell lenni.
Odaállok a napos oldalon a hirdetőtábla bal széléhez, a sportrovathoz. Hatvan-hetven centiről olvasom az újságot, szemüveggel közelebbről nem látom, mert a rövidlátókat az öregkori szemromlás úgy érinti, hogy szemüveg nélkül prímán látnak közelre, de szemüveggel csak távolra. Még a biciklimet is ügyesen élére állítom magam mellett, hogy ne akadályozzak más érdeklődőket a tájékozódásban. Besétál mellém egy kissé elhanyagolt, talán középkorúnak értékelhető jelenség, két szódásüveggel a szemén. Kicsit tipródik, majd egy merész ugrással bevetődik a köztem és az újság között tátongó hatvan-hetven centis résbe, és buzgón olvasni kezdi a sporthíreket. Meglepetésemben először csak némán állok. Nem szívesen kötözködöm, mert olyankor az idegességtől elkezdek remegni, mint a nyárfalevél. Kitalálhatnék valami vicceset is, de nem vagyok ez a spontán, gyorsan kapcsoló fajta. Annyit kérdezek tőle, mikor felocsúdom: Én most így látom az újságot?
Nem idézném azt a folyékony, gazdagon részletezett káromkodássorozatot, amely elhagyta a szódás száját. Őszinte felháborodással elemezte benne le-és felmenőim alkatrészeit, különböző kívánságokkal fűszerezve. Mire végére ért, átgondolta nyilván ő is a helyzetet, és ezzel a kérdéssel összegezte és zárta le egyszersmind a mondanivalóját: Há’ mé’ nem veszi meg azt a k… újságot, ha el akarja olvasni?
Azóta többször is jártam arra, és felismertem a szódást, amint a megszokott társaival beszélget a klubban. Ilyenkor nem szoktam odamenni, inkább kihagyom az aznapi híreket. Csak az jut eszembe, hogy némi igaza lehet annak az internetes újságírónak, aki a középmezőny számadatait úgy értelmezte, hogy mi vagyunk legalul. Lehet benne valami.
Napokig töprengtem ezen a feszítő indulaton, mely bármilyen okból képes kitörni. Egy este, erősen szürkült már, mikor a határszéli teniszpályáról csendesen tekertem hazafelé az úton. Már majdnem elaludtam a biciklin, amikor váratlanul kihajtott közvetlenül elém az útszéli kocsma teraszáról egy másik kerékpáros. Látta, hogy jövök, én meg azt láttam, hogy éppen átsuhan még az úton, nem fékeztem. Az időzítés pontos volt, átért akadálytalanul, s én továbbsurrantam mögötte. Ekkor éktelen káromkodásban tört ki a bicikli hajtója, átkait éppen nekem címezve. Békésen továbbhaladtam, így az esetnek nem lett folytatása. Nyilvánvalóan tudta, hogy szabálytalanul hajtott elém, s feltételezte az én felháborodásomat, amire ő nyilván hasonlóan vágott volna vissza. Így szokás. Egy szóval, egy mozdulattal nem nehezteltem rá, belőle mégis kitört valami mindig benne feszülő indulat, ami nem keres indokot, csak okot, hogy rátörjön a másikra.
Ennek a jelenségnek számtalan példáját láthatjuk az autós közlekedésben. Boldogtalan az ország.
Debrecen, 2015
ELTÖRT IDŐ
Lázár Ervin nemcsak jó meseíró. Kiváló, sőt, sokkal jobb novellaíró is. A Csillagmajor című kötete lenyűgözött. Hasonló hangulatú, ifjúkori emlékem Nathaniel Howthorne (pontosabban Nathaniel Hawthorne, csak már kicsit rosszul emlékezem) a Hétormú ház kötete, legnevezetesebb elbeszélésével, ami a Skarlát betű címet viselte, és film is készült belőle. Lázár Ervin felnőtt meséi, vigasztaló erejükkel azonos szinten állnak az evangéliumokkal, sőt, hozzám sokkal közelebb is állnak. Nem tudom, melyik szól közülük arról, hogy eltört az idő. A lényege az, hogy a királyfi és a királylány, vagy valami hasonló népek, lényeg, hogy fiú és lány, akiknek szerelembe kell esniük egymással a mese törvényei szerint, nem ugyanabban az időben élnek. Pedig egymáséi kellenének, hogy legyenek. De eltört az idő. Elcsúszott, nem vág egybe. Sose találkozhatnak. Eltört az idő. Nemrég egy amerikai filmben, híres szereplői voltak, de nem nagyon jegyzem meg őket, éppen ezt játszották el. A nő – nagyon szép és híres – eladja a tóparti házát, pontosabban a tó fölött „lebegő” házát, de nem találkozik a vevővel, biztosan az ingatlanügynök intézte, csak egy levelet hagy az új lakónak, aki mellesleg építész Keanu Reves). Az odasétál, megtalálja a levelet a postaládában. Elolvassa, válaszol rá, és választ kap maga is. Hogy is? Eltolódott időben léteznek. Nehéz követni, felfogni, de két év különbséggel élik meg ugyanazt a helyzetet. Elvileg sose találkozhatnának, pedig nagyon akarnak, mert ugye a levelezés alapján szerelmesek lesznek, de aztán valahogy mégis jól alakul. Hogy miért nem találkoznak az emberek a kellő idősíkban? Ugyanabban. Érdekes játék. De van, akik mégis jókor találkoznak. Az hihetetlen szerencse.
Debrecen, 2016
ÉLETRITMUSOK
Ötvennyolc évesen azon kapom magam, hogy életciklusokra emlékezem. És az a sejtésem, hogy nem térnek vissza, bárhogyan szeretném is. A lovaglással jöttem rá erre. Tizenhárom éven át ügettem, vágtáztam, ugrattam, boldog voltam a lóval. Teljesen kikapcsolt. A hátán ülve minden más elszállt. Saját lovam volt. Persze, egyszerű kis olcsó, de alkalmas az én szerény tudásomhoz. Volt még két másik, azok jobbak, drágábbak, a kisfiamnak, aki nálam sokkal gyorsabban fejlődött a lovaglásban és messzebb is jutott. De jött a válság, és az első, ami elszállt a „luxusból”, a ló volt. Mindegyik. Azóta is vágyom utánuk, arra a csodás érzésre. Szállni a ló hátán. Mennyei! A tanyám is azért van, hogy egyszer majd lesz ott két kis lovacska, legelésznek, éldegélnek, van elég fű, én meg felülök időnként, oszt neki az erdőnek, mezőnek. Megint. Az őzek nem szaladnak el, a sasok fölöttem keringenek, a ló meg megijed néha egy-egy árnyéktól és messzire elhajít, be az erdőbe. Vannak emlékeim! Mégis. És most, hogy talán látom az alagút végét, és a valódi lehetőségét, hogy ez egyszer beteljesüljön megint, feldereng bennem a kétség. Újra, ugyanazt? Tízévnyi helyben járás után az ismétlésnek kell jönni? Motoszkál bennem hátul valami kisördög. Elszállnak az évtizedes emlékek, megszokások, s újaknak kell jönni. Nincs olyan sok idő, hogy ismételgessünk. Eltelnek időszakok, és talán nem jó, hogy megint visszajöjjenek. Nem kell nekem megint ugyanazt a céget életre gerjesztenem. Hadd vegye át más. Új szemlélettel. És talán nem is kéne tovább egy helyben ácsorognom. Elég volt abból. Kifelé vágyom. Hova? Nem tudom. A lovas edzőm mondta rólam: én nagyon szabadságra vágyó vagyok. Azóta figyelem magam, és tényleg. Nagyon hűséges tudok lenni a magamból jövő elkötelezettségekkel, de menekülök a külső kötöttségek elől: a jegygyűrű, a nyakkendő, a mobil, a kávé. Nehéz ezt megmagyaráznom magamnak is. Talán kívülről ezt jobban látni.
Debrecen, 2016