DEBRECEN, KÖZTEMETŐ
– HARANGTORONY – a film elején
– KOLUMBÁRIUM FELÚJÍTÁSA ÉS ÁTALAKÍTÁSA – 2:27-TŐL
Amikor Borsos József megtervezte a magyar építészet egyik legkiválóbb alkotását, a Ravatalozót, a hozzá vezető sugárút elején még csak lőterek voltak. Aztán felépült a stadion, majd később az állatkert és a vidámpark. A két véglet, a pezsgő élet és az elmúlás az út két végén. Most az ország legszebb temetőjébe vezet az utunk. 1992-ben egy adományként kapott haranghoz terveztem ezt a haranglábat. Azóta ennek a hangja kísér el minden debrecenit utolsó útjára. Kivitelezője Nagy Imre, fafaragó népi iparművész barátom volt.
LÉTAVÉRTES, TEMETŐKAPU ÉS KEGYELETI BOLT – 9:12-TŐL
Csak egy kerítést és egy ajtót kértek, ez lett belőle. A közmunkások építették 1998-ban. A boglyaíves kapu fölött a honfoglaló magyar díszítőművészet életfája, a tarsolylemezek végtelenül fonódó palmettája.
EBES, RAVATALOZÓ ÉS KÖZTEMETŐ
A képek után részletes leírás olvasható a tervezés gondolatairól.
Alapgondolatok
Rembrandt: Mészárszék
Kép a kifeszített marháról, vagyis a halottnak a tehetetlenségéről, bármit lehet vele csinálni, kifeszítve közszemlére tenni. Ilyen volt, amikor a délszláv háborúból a hullákat mutogatták a tévében. Ilyen, amikor a régészek kiszedik a földből a csontokat. Ez maga a tehetetlenség, aminél nincs rosszabb. Ezt a kiszolgáltatottságot vállalta Krisztus, őt is kifeszítették. A két forma is hasonlít egymásra: a marha és a feszület. Ez lehetett valamikor a görög oltár is: kiterítették rá az áldozati állatot. Ez az áldozati asztal az, amit Ebesen a kezek, a talajból kiszakadó oszlopok a magasba emelnek, az ég felé. Az Isten felé kitárt karok formája.
Kicsit görögös az oszlopcsarnok a lapos tetővel. Ezen az oltáron növények nőnek, be van telepítve. A görögség a mi kereszténységünk mellett a kultúránkat alapvetően meghatározó szellemiség. Az oszlopcsarnok lényegében a parasztházak tornácán ismétlődik. És a ravatalozón. Az oszlop önmagában az ég felé törekvés jelképe. Térképző szerepe pedig különleges, mivel átmeneti teret képez. Az oszlopcsarnokban járva se kint, se bent nem vagyunk. Közben vagyunk. Ez a határhelyzet nagyon fontos. Ez a kapu. Az átmeneti földi létből már kilépve, de hova tartunk? Csak bolyongunk az oszlopok között, amelyek az erdő fáiként állnak szétszórva. Koronájuk a tiszta égbe, a kék menny-ezetbe vész. Oldalt még kilátunk, körülvesz minket a jól ismert táj, nem szakadunk ki belőle. Borzasztóak az ablaktalan, kriptasötét, jéghideg ravatalozók. Hát mi még itt vagyunk, és szerintem ők is itt vannak még.
A mennyezet
A görög templomokban végig kell haladni az oszlopsor mentén, hogy az oltárhoz érjünk. Itt is. Ez olyan, akár egy életút. Belépünk a bejáraton, megszületünk, haladunk, tévelygünk, sodródunk, akadályba ütközünk, a törés után tovább haladunk, oldalról mindenfelől lökdösnek, taszigálnak, sokasodunk, végül meghasadunk, kiterülünk, és utána? Ezt az életutat jeleníti meg a mennyezet spirális díszítése. Ez alatt vonulunk el, ez kísér minket. A DNS életspirálja csavarodik végig az akadályok között, közben mindenfélét sodor magával, elenyészik, majd újrafakad, végül szétszóródik, mint a permet. Nem tűnik el, csak feloldódik közös mindannyiunkban. Én így hiszem. József Attila is, erről szól A Dunánál című verse. (részlet)
Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt –
ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!…” – megszólítanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős –
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!
Ez a mozaik nem csak erről szól. Mindenkinek mást jelent, ezt tapasztalatból tudom. Ez így jó. Azt mutatja, hogy a szándékom nem csak azt tartalmazza, amit én tudok, hanem amit mások tudnak, azt is.
A mozaik készítésére lényegében nem volt pénz. Azt találtam ki, hogy összekéregetek az országban mindenféle fazekasoktól és kerámiagyáraktól színes hulladékokat, és ezekből kirakjuk. Így is lett. A kivitelező jóindulata és lelkesedése (Stabil Kft, Tóth Lajos) megsegített a saját, máshol kimaradt készletéből, és adott két jóságos hidegburkolót, akik a fürdőszobák özöne után nagy örömmel alkottak valami mást. Építettek egy emelvényt, mint annak idején Michelangelo a Sixtus kápolnában, ahonnan könnyen elértük a plafont. Felrajzoltam rá a mintát, aztán hármasban elbabráltunk a kirakásával néhány hétig. Nagyon élveztem. Ha alaposan megnézi az ember, felfedezheti ebben az életfolyamban a sodródó kis tárgyakat, formatöredékeket, a kísérő angyalkákat és sötét alakokat mellette. Ezekből többet szerettem volna, de nem volt.
Olyan ravatalozót akartam, ami – a szokásokkal ellentétben – az életről szól. Erre találtam is egy megfelelő idézetet, amely Marquez: Szerelem a kolera idején című regényének utolsó előtti mondata: a hajóskapitány ezt a két embert nézve rájött, hogy „nem annyira a halál, mint inkább az élet határtalan”. Ezért az épület mögött egy élő fa áll, melynek a koronája alkotja a ravatal hátterét. Ez egy nagyon szép, régi temetői szokás, amit Szatmár-Bereg vidékén figyeltem meg. A kis falvak dombon lévő temetőiben a sír mögé, a fejéhez, egy fát ültettek. A fejfa aztán öregedni kezdett, a földben lévő, korhadt részét mindig levágták, és lejjebb ültették. Így egyre alacsonyabb lett, mire az utódok is elmaradoztak, a fejfa kidőlt. Helyette viszont kinőtt az új élet, a régi „poraiból”, szó szerint. Ezért van erdő ezekben az öreg temetőkben. Ezt énekelte meg Petőfi a János vitézben, mikor Jancsi rózsát ültetett Iluska sírjára. És biztosan ezért ültetünk ma is bokrokat, virágokat a sírokra.
Hát így.