1980 körül ülhettem a Szkéné színház nézőterén a korai KFT együttes koncertjén, amikor két szám között Laár András a kardigánjában behívta a színpadra Gizikét. Röviden felkérte, hogy vegye le a blúzát. Levette, majd kisvártatva elment. Ezután a koncert folytatódott. Feldobta a hangulatot ez a kis közjáték, főleg a fiúkét, bár a KFT már e nélkül is nagyon jó volt. Gondoltam, a sok komoly tanulmány között itt is jól esik majd egy kis „Gizike”. Bár én csak macskákról mesélek.
A MACSKA FEL VAN MÁSZVA
Három napja hallom, mikor hazaérek, hogy egy macska nyávog a ház előtt. Három napja nem látom, pedig nézem a kocsik alatt, a házak tetején, sehol. Csak a nyávogás. Ma reggel megláttam végre, biztosan jó világos volt, azért. A szomszéd ház előtti fa tetején gubbasztott a sötétszürke macsek. Négy-öt méterre áll az óriási madárcseresznye a háztól, és tíz méter magasságig nyílegyenes a vastag törzse fölfelé. Ott aztán Y-alakban elágazik. Ott ült. Épp az állatkertbe kellett mennem, ott aztán megkérdeztem az igazgatót, hogy kell egy macskát leszedni a fáról. A fiatal macska ugyanis felfelé vígan mászik, de lefelé fél, nem tudja még a háttal való leereszkedés módját. Nem kaptam ötletet. Viszont elmesélte, hogy éppen most hallott az olasz kollégájától egy hasonló esetet. Náluk is felmászott az állatkertben egy nagy macska egy nagy fa tetejére és nem mert lejönni. Mennyire nagy macska? Nagyon. Egy tigris. Egy megoldás volt, ki kellett vágni a fát tigrisestől együtt. Közel volt ám a kerítéshez, nagyon ügyelni kellett, merre dől a fa, nehogy a tigris egérutat nyerjen (a tigris, mint egér!), ha éppen az utca felé dőlne. Meg közben azért egy kicsit el is kellett kábítani, hogy ha ledől fával együtt, meg ne egye rögtön a favágókat. Megoldották. Nálunk azonban a fára szorult macskákat a tűzoltók szokták volt lekapkodni a hosszú létrájukkal. Én is láttam ilyet régebben az egyetemi kollégium előtt. Csodálkoztam is, milyen jóságosak a tűzoltók. Tényleg azok, ismerem őket, de ma már hatóságilag nem küzdhetnek a macskák életéért. Próbáltam az állatmentőket is felhívni, de nem vették fel. Szemben velünk lakik egy autódaru-bérbeadó ismerős, de nekik csak darujuk van, létrájuk nincs. Viszont felismerni vélték, hogy a macska a másik oldali szomszédomé. Én is úgy gondoltam, mert Sanyinak foga ugyan csak egy van, de macskája annál több. Szóltam neki, hogy ahun a cicája ni, hívogassa le. Már próbálta, mert ő is észlelte a nyávogást, de nem jött. Viszont felötlött benne, hogy van nála egy hosszú létra, ami ugyan nem az övé, hanem egy másik szemben lakó szomszédé, de ha azt ketten nekitámasztjuk a nagy marha fának, ő felszökik rá, hátha eléri azt a dögöt. De nem érte el. Akkor felvitt magával egy lécet, azzal már elért a jószág szintjéig, de attól meg az úgy megijedt, hogy egyből felugrott a fa hegyibe, mint egy mókus. Így volt időnk elgondolkodni. Kieszeltük, hogy van Sanyinak egy hosszabbacska falétrája is, azt felkapja, felviszi magával a már fának támasztott létrának, ami alaméniomból volt, és egy parád riposzttal átalveti a fa Y-elágazása és a ház eresze között, ily módon egy kényelmes hidat képezve a nyavalyásnak, amelyen átballaghat a fáról a tetőre, ahonnan meg le tud jönni, vagy majd lekapja Sanyi. A lajtorja azonban túl nehéz volt, Sanyi, mint egy Don Quijote a szélmalom ellen, kalimpált vele egy darabig nyolc méter magasságban, de nem bírta a helyére illeszteni. Végül aztán találtam egy hosszú tetőlécet a szomszéd ház udvarán. A léc hosszú volt, de nem eléggé. Ekkor villant fel a megoldás szikrája: szögezzük hozzá az előzőleg használt léchez. Így már tényleg elég lett. Mirci kapott egy keskeny, de számára mégiscsak úri autópályát a fa és a tető között. A tetőre azért helyezett Sanyi egy kis eledelt is neki, hívogatónak. Aztán magára hagytuk, elmentünk a dolgunkra. Este hazatérve, éppen találkoztam Sanyival, kérdem a macskát, hát képzeljem, mi történt! Ahogy számítottunk rá, tényleg lesétált a hídon, s aztán ott dekkolt sokáig a tetőn. A túloldali szomszéd javasolta Sanyinak, az udvar felől egy másik létrán hágjon fel a tetőre, s vadássza le a rusnya állatját. Persze, nem így, mert Sanyi macskaimádó, és feltehetően a macska is szereti Sanyit, a gazdáját. De csak feltehetően! Amikor ugyanis meglátta a felé kúszó alakot, egy hatalmas ugrással átpattant a fa öt méterre és tíz méter magasan lévő Y-elégazásába, pontosan oda, ahonnan három napja nem mert lejönni. Csak bámultak, ekkorát ugrani macskát még nem láttak. Most ott van, oszt dallasz. Várunk megint. A híd még szerencsére megvan neki, csak nehogy valakinek a fejére essen éjszaka.
Debrecen, 2016
MACSKAGYULLADÁS
Hajdanában szép idők jártak nálunk a tanyasi egerekre. Kedvükre cicázhattak, mert mindig volt fél tucat macska, előfordult, hogy tizenegy is, mint egy focicsapat. Szaporodtak, fogyatkoztak, de volt állandó felügyelete az egérnépnek. Aztán csak elkoptak. Nem tudom, hova tűntek, az erdő elnyelte őket szép lassan. A pótlásukra igazi állatkerti macskákat kaptam, na nem oroszlánt, csak házit, de azok két napon belül felszívódtak. Legközelebb okosabban próbálkoztam. Három hétre bezártam őket, hogy szokják a hely szellemét, ne akarjanak azonnal elmenekülni. Úgy tűnt, beválik a módszer, de csak pár hétig tartottak ki. Legutóbb a Csapókertből kaptam egy doboz macskát, vegyesen, kicsit, nagyot, feketét, tarkát, csíkosat. A tulaj azt mondta, hetet ad. Belenéztem a dobozba, és csak hat volt. Nem baj, az is elég. Kivittem őket a tanyára, be az istállóba, ahova be tudom zárni őket. Mikor szétszaladtak, már csak ötöt számoltam. Ezek ott kitartottak három hétig, nem tehettek mást. Akkor gondoltam, most már ideszoktak, kiengedtem őket. Minden nap eggyel kevesebb lett. Az utolsó, úgy tűnt, megmarad, napokig. Ott volt az etetőhelyén, magasan, az eresz alatti deszkákon, hogy a kutyák ne zavarják. Bizalmatlansága lassan oldódott, naponta egyre közelebb merészkedtem hozzá, míg végül óvatosan engedte magát egy kicsit megsimogatni. Nem volt még kifejlett, nagy állat, csak olyan serdülőféle. Bíztam a szép jövőben.
Másnap talán egy kicsit bátrabban közelítettem a macskához, amely valamitől, talán tőlem, mégis megrettent, és egy szempillantás alatt a mélybe vetette magát a hónom alatt, úgy két és fél méter magasról. Odalent öt kutya ácsingózva csattogtatta a fogát, és lám, nem hiába. A felhúzott macska tíz métert tudott megtenni a földön, akkor megfogták. Mire lekászálódtam a létráról, már elég rendesen megrágcsálták, de még élt, küzdött. Nagy nehezen elparancsoltam onnan az ebeket, a komondornak a hátára feküdtem. Az áldozat a kerítés tövébe kucorodott. A kutyák meg körben, egy méter sugarú körben nézték. A kis buta cicus simán felugorhatott volna a kerítésre, de ez akkor éppen nem jutott eszébe. Nekem kellett hát a mentéséhez fognom. Feléje nyúltam, alattam a komondorral, de egyből megkarmolt és megharapott. Próbáltam szép szóval biztatni, hiszen tegnap már simogatóztunk is, és még párszor próbáltam elcsípni. A macskafogás taktikája egyébként a tarkón ragadás. Akkor elvileg se harapni, se karmolni nem tud. Igen ám, de a hátát vetette a kerítésnek, énfelém pont a hegyes alkatrészei meredeztek. Nagy nehezen felkaptam a közelből egy vesszőseprűt, hogy a kutyákat elzavarjam, hátha akkor elmenekül. Mind eloldalgott, egyet kivéve, Picurt, a legkisebbet. Az csak ott őrizte. Akkor a seprű ritkás vesszőit rányomtam a macska hasára, ezzel nagyjából sikerült a fegyverzetét lefognom, és hátulról elkaptam a grabancát. Piszokul küzdött, de én is ám! Nem sikerült tökéletesen a fogás, és miután korábban már a jobb kezemet összekarmolászta-harapdálta, most elkapta a bal kezem mutatóujját középen, és az ízületbe tövig belemélyesztette az összes tűhegyes fogát. A rókafogta csuka pózban arra gondoltam, így legalább véghez tudom vinni a küldetésemet, a mentőakciót, merthogy még egyszer meg nem próbálom, az biztos. Így mentem vissza és fel a lajtorján, az ujjamból kilógó macskával. Mikor ott biztonságban letettem, csak akkor eresztett el. Egyből beugrott egy résen a padlásra, eltűnt a szemem elől.
Jód, sebtapasz, kidekoráltam a két kezemet. Aztán hordtam tovább a szénát. Másnap tenisz, Dezsőt megint megvertem, de mutattam, hogy sérült vagyok, azért ment kicsit nehezebben. A megharapott ujjam ugyanis szépen feldagadt, elejétől végéig. Dezső biztatott, hogy egy tetanusz csak jó lenne. Hazafelé menet éppen útba esik a Kenézy baleseti sebészete, gondoltam, egy oltás csak nem igényli a szokásos három és fél órát, bemegyek. Hát igényelte. Jött a tetanusz, meg egy kicsi sebtisztító műtét, felvágták, jól bekötözték, írtak fel antibiotikumot is. Erősen kértek, hogy nézessem meg hatósági állatorvossal a macskát, igazolja, hogy nem volt veszett. Kerestem utána napokig, de eltűnt. Ennek az lett a vége, hogy engem kellett beoltani veszettség ellen. Mikor ez szóba került, minden orvos, ápolónő és ismerős felszisszent, és magam se hallottam jó híreket erről a beavatkozásról. De csalódtam. Négy részben adják be, az első kettőt egyszerre kaptam két oldalról a vállamba, és alig éreztem. Lehet, hogy már fejlődött a technika. Az más kérdés, hogy az orvosok számára ennek az adminisztrációja egy kész tortúra, mert igazolni, kérni, beadni, ÁNTSZ, papírmunka, jaj! Szerintem őket csak ez zavarta.
Ezzel a macskászással aztán eltelt a múlt hét. Szépen befaltam az Augmentint. Mire a végére értem, jött a hideg idő, be kellett volna fűtenem az irodát, de ilyen korán még nem éreztem szükségesnek. Először a dolgozóm, Niki lett náthás, utána nekem kezdett kaparni a torkom. Három napig csak kapart, nem jött a gyors taknyosodás, csak tegnap. Meg ma. Cudarul vagyok. Lehet valami hőemelkedésem is, de nem tudom megmérni, mert az összes lázmérőnk eltűnt. Kicsit aggaszt, mert volt régebben vírusos tüdőgyulladásom, és azt is a kitartó hőemelkedés jelezte. Ahogy összeadogatjuk az eseményeket, valószínűleg az antibigyó meg a sok védőoltás gyengített le, mert amióta szigorú diétán vagyok, immár egy éve, azóta nem voltam beteg. Úgy látszik, a macskagyulladás ellen az se véd.
Debrecen-Haláp, 2016
