EBES, KÖZÉPKORI TEPLOMROM BEMUTATÁSA
Ebes, Nagyhegyessel, Hortobággyal, Hajdúviddel és más településekkel együtt tervező asztalon született szocialista település volt a rendszerváltást megelőzően. A mai település története mindössze az 1950-es évek elejéig nyúlik vissza, jóllehet a környék – a régészeti leletek szerint – már az újkőkor óta folyamatosan lakott.
Az Ebesi Templomdomb emlékhely és Pihenőhely – röviden: régészeti park – a vidéki örökség megőrzésére készül. Központja a XVI. században elpusztult középkori Ebes falu templomának régészetileg feltárt maradványa. Az alapfalakra épített falrészletekkel egy távolról is feltűnő emlékhely készül a település külterületén. A környező természeti és történeti tájkép eredeti állapotának felidézésére visszaállítjuk az eredeti tájhasználatot. A park megközelítésére a meglévő dűlőúttól tanösvény készül. A létesítmény és a hozzá kapcsolódó rendezvények, kiadványok az idegenforgalom mellett a helyi települési öntudat fejlesztésére is alkalmasak lesznek.
Az 1989-es ásatást követően a templomrom agyag alapozása (ennyit leltek a régészek) 20-40 cm védőbetonozást kapott. Így rajzolódik ki ma az épület XIII. század végi állapotának alapja. Ez csak akkor látszik ki a gyomok közül, ha időnként lekaszálják azokat. Az emlékhely kiépítéséhez vandálbiztos szerkezetek szükségesek, mivel ezen a külterületen nem biztosítható hatékony őrzés a szándékos rongálásokkal szemben. Ezért beton és horganyzott acél használható az építményekhez, füvesített terepalakulatok a környezethez, egyszerű farönk elemek a térbútorokhoz. Az emlékhely legfontosabb része az az oszloperdő, amely távolról nézve a világhírű ókori, vagy történelem előtti időkből származó romegyütteseket juttatja eszünkbe (pl. Stonehenge, görög templomok, stb.). Tudományos szempontból természetesen semmi közük egymáshoz, de a távoli dombtetőn magányosan uralkodó oszlopsorok a régmúlt idők méltóságát, a pusztulást, ugyanakkor az időtlen túlélés hangulatát adhatják. A pillérek az egykori templomfalak felidézett falaiból kivágott darabok a sarkokon, a támpilléreknél és egyéb fontos pontokon. Magasságuk azonos az eredeti falakkal, tetejük ferde, ahogyan a magas tető határolta azokat. Így bizonyos nézetekből együttesen az épület tömegét érzékeltetik, egyenként pedig „égig érő” oszlopok hegyes csúcsokkal, amelyek áttetszővé válva feloldódnak az égben.
Az égi világrendbe tagozódás módszere a középkori egyházi építészetben a „keletelés” volt, vagyis az a kötelező tájolás, mely szerint a szentélyt napkelet felé kellett irányítani. Erre az emlékhely úgy hívja fel a figyelmet, hogy kihangsúlyozza a templom kelet-nyugati tengelyét a barna téglapadlóba húzott, 10 cm széles, fehér műkő burkolati sávval. Ez a torony alatti bejárattól sugárzik a szentély keleti falában képezett rés felé. Ezen át egy távolabb elhelyezett céloszlop felé tekinthetünk. Az észak felé 14°-kal elfordított tengely augusztus végén és április közepén a sötétségből felkelő Nap felé irányul, amely éppen a céloszlop mögött bújik elő. A tájoláshoz tapadó általános szokás volt a templom védőszentjének névnapján megfigyelni a napfelkeltét, s arra a pontra irányítani a tengelyt. Ezt számos tényező módosíthatta. Ismerjük az ebesi templom védőszentjét a XIV. századból, ő Szent Miklós. Névnapján, Mikuláskor azonban Nap egész másfelé jár. Kőszeghy Attila kutatásai a keletelés mellett egy másik lehetőségre hívják fel a figyelmet, mely szerint a tájolás alapja a földmégnesség is lehetett.
DEBRECEN-NAGYCSERE, SZENTJÁNOS TEMPLOMROM
ELPUSZTULT KÖZÉPKORI TEMPLOMOK EMLÉKJELE
Az Alföldön a török hódoltság következtében számos falu lakossága elmenekült, fából, vályogból épült házaik elpusztultak. Téglából, kőből épült templomaik azonban jobbára fennmaradtak. Ezeket azonban a törökök sokszor lerombolták, ami megmenekült, azokat meg az anyagukért bontották le később, hiszen népesség már nem tartozott hozzájuk. Ezeknek az elpusztult középkori templomoknak a helyét a régészek ismerik, soknak a maradványait fel is tárták, de helyreállítás hiányában visszatemették. Ezeknek a helyét lehetne megjelölni egy jellel, amely emlékeztetne a templom rövid történetére, látványára. Anyaga kemény műkő lenne, amelyre stokkolással, egyszerűbb kőfaragással vésnék rá a mintát, a szöveget. Formája egy nagy, lehulló vízcseppre emlékeztet, ami éppen eléri a földet, egy kicsi dombocsa tetejét. Sok-sok esőcseppből egy, amely majd elenyészik a földön. Itt még az a pillanat látható, amikor éppen érinti a kis dombocska tetejét. Útja véget ért, de még él – legalábbis az emlékeinkben.
ÚJLÉTA (Hajdú-Bihar vármegye) – ISTÁLLÓ FELÚJÍTÁSA
Érdekes népi építészeti emlék, a lakóházzal egybeépített istálló. Többszöri átépítéssel alakult ki. Most is lótartásra használják. A felújítás részben megtörtént.